Kilenc esztendő (1982-1991) verseiből válogatódott – szinte magától – együvé, ím, ez a kis könyv: huszonegy vers a nyolcvanas, három a kilencvenes évekből. Számomra is meglepő, amiképp most hirtelen összefogództak itt e kötetben, mintha kilenc éven keresztül sajátmagam előtt is rejtett célt követve, akárha öntudatlanul, látatlanban is egyetlen könyvet, egyetlen verset írtam volna: magáról az átmenetiségről. Mert majdnem semmi sem történt kilenc esztendő alatt – csupán kilenc költözködés, szétszóratás, lomtalanítás, nagytakarítás, működött a szovjet porszívó, a szekrény mögül korszerűtlen szatírákat sepertünk ki, komor paszkvillusokat, elavult versezeteket, könyveinket meg újfent kínai skatulyákba szuszakoltuk, Quintus Horatius Flaccust Franz Kafka mellé, de előkerült az elveszettnek vélt Arisztophanész-összes is, azonközben pedig változatlanul ügyködtek a történelmi ganajt túró bogarak, folytatódtak a tajdag triumfusok, falsul szólt az örökös álonzanfan, harsogott az új kincstári Carmagnole – és semmi se történt. Semmi, csak költözködtünk, átmenetiségből átmenetiségbe, ahogy a költők költözködnek: részekre szakadva, szertehullatva s megint összekapkodva esendő önmagunkat, csak úgy, ahogy ők hurcolkodnak néha nyögve, káromkodva, vidoran versből versbe, metaforából metaforába, átszellemülten, hogy lakhatóvá váljon végre a szó, a világ.
Marosvásárhely, 1991. július 14.
"Kövek dobódnak, röpülnek fennen:
magas hazákban mivé kell lennem,
ha már nem szállhatok…
Mert sosem öltem, mert sose szültem –
vonzom a földem elnehezülten,
mint a remény, a szó.
Kövült szemeknek megtör a fénye:
fölemelkedni, lengeni kéne
lakatlan pilleként…
Hullton ki hulltam, lebegnék végre
én is szabadnak levegőégre –
lendülni sem tudok.
Kövek dobódnak, bolygókká válnak:
magas hazákból vissza se szállnak
végül sem, akkor sem.
Kövek a magasban