Aki Anton Csehov elbeszéléseit olvassa, szomorú késő őszi napot érez maga körül, amikor olyan áttetsző a levegő, s élesen kirajzolódnak a pőre fák, a szürke házak, a szürke kis emberek… Az író szelleme, akár az őszi nap, könyörtelen világosságot vetít a kitaposott utakra, a görbe utcákra, a szűk és piszkos házakra, ahol szánalmas kis emberek fuldokolnak unalmukban és tétlenségükben, miközben oktalan és álmos sürgés-forgással töltik be a házakat…
A tehetetlen emberek e szürke, unalmas tömege mellett elhaladt egy mindent látó, okos, nagy ember, végignézett hazája unalmas polgárain, és szomorú mosollyal, szelíd, de mélységes szemrehányással teli hangon, arcán és szívében reménytelen fájdalommal, bensőséges, szép hangján így szólt hozzájuk:
– Siralmasan élnek önök, uraim!